Tiffin rejtői humorral megírt
regénye nem másról szól, mint egy palotapincsiről. De nem ám akármilyenről.
A knósszoszi palota pincsijéről, Paszifé királyné lusta, és persze falánk
szeme fényéről; aki egy szerencsétlen félreértés miatt elindul megkeresni
a boldogság kék madarát. Helyette azonban hosszas kalandok után a Minótauroszt
- az embertestű, bikafejű szörnyet - találja egy sötét labirintus mélyén.
Az
ókori Kréta szigetén
játszódó szórakoztató
történet mesterien ötvözi a világgá
kergetett kutya
sanyarú sorsából fakadó humort a korrajzzal
és a Minótaurosz mítoszával.
- Ugye megmondtam, hogy nem
lesz ennek jó vége…
- Hallgass inkább, hátha
nem vesz észre - hadarta ijedten Laléma.
- Ilyen díszkivilágításban?
- kérdezte Lampszisz, aki ijedtében is csak a fénnyel összefüggésben tudta
szemlélni a világot.
-
Kellett nekünk ezzel a
szerencsétlen gyapjas jószággal szóba
állni. Én megmondtam… Én megmondtam…
Itt pusztulunk mindannyian…
- Nektek könnyű, legfeljebb
elrepültök, de engem biztosan megesz - szakította meg éktelen vonyítását
e röpke mondat erejéig a nyüzsgő univerzum büszkének egyáltalán nem, halálra
váltnak annál inkább nevezhető tulajdonosa, a palotátlan pincsi.
- Megeszlek-e? Még jó, hogy!
- üvöltötte olyan erővel a Minótaurosz, hogy üvöltése erejétől a három
szentjánosbogár vagy egy méterrel hátrébb sodródott a levegőben.
- De nem az a kérdés, hogy
megeszlek-e benneteket, hanem hogy hogyan bírom ki azután a következő egy
évet, társaság nélkül - üvöltötte a szörny.
|
